Takanori Ryo [POV]
Elmondani sem tudom, mennyire vártam már az új tanévet. Oké, nem az iskola miatt, ugyan már, nem mintha olyan jó tanuló lennék. Ellenben végre visszakerülhettem abba a közegbe, ahol kellő képpen uralkodhattam. Az egom az egekben szárnyalt, de könyörgöm, meg volt rá az okom.
Ami azt illeti, a Yamamichi Akadémia egyik kimagasló tehetségének vallhattam magamat. A Yamamichi, olyan elit diákoknak adott otthont, ahol minden egyes személy, ritka tehetséges volt valamiben.
Vicces sztori, hogy hogyan kerültem ide, hiszen én, ellentétben a sok zsenivel, nem egy dologban voltam tehetséges. Oké, elég az önimádásból. A lényeg annyi, hogy életművész vagyok.
Ahogy átléptem az épület kovácsoltvas kapuit, elégedett mosoly terült szét az arcomon. Egyaránt szúrtam ki ismerős, illetve új személyeket is a tömegben.
Kicsit sajnáltam a gólyákat, a legtöbb tanárunk ugyanis őrült, és kell némi idő, hogy alkalmazkodjon az ember. Éppen ezért, nagyon sokan hagyták itt idő előtt az akadémiát, ami engem nem igazán izgatott, mert mindig is úgy voltam vele, hogy jobb, ha a gyengék az elején lehámozódnak. Így is rohadt sokan tanultunk itt, és ha nem mentek volna el egy csomóan, az iskola valószínűleg elvesztette volna azt a bizonyos elitséget.
Már az aulában érezhető volt a légkörváltozás, ami az izgatottságban, és a magabiztosságban merült ki. Sokan jöttek ide, hogy valóra válthassák álmaikat, de persze csak az igazán jóknak sikerülhetett. Ezért voltam szerencsés, hogy életművésznek születtem, abból rohadt kevés van.
Mivel az első napról volt szó, inkább megtiszteltem az iskolát annyival, hogy csak az egyenruhám volt rajtam, és nem változtattam rajta semmit.
Persze nem volt gond az egyenruhával, meg rajtam amúgyis minden jól állt... Csak ez a fekete zakó a fehér szegélyekkel, meg az akadémia címerével, valahogy nem az én stílusom volt. Idén sötétbarna hajjal kezdtem az évet, ami hatalmas előre lépésnek számított a tavalyi szőkéhez képest. A kreol bőrszínhez nem igazán passzolt a világos hajszín, nem is értettem mi üthetett akkor belém. De mindegy, ez már nem téma.
Ha az akadémia területét felülről néznénk, olyan alakja van, mint egy "M" betűnek. Legalábbis a főépületnek. Az észak nyugati illetve az észak keleti szárny között volt a hatalmas udvar, a másik oldalán pedig a főbejárat. Az úszoda, a sportcsarnok, a kollégium, a menza, a szakkonyha és a médiaház külön épületekben kaptak helyet, az udvar másik felén. Tehát ahhoz, hogy reggel beérjek az óráimra, egy nemtom hány hektáros területen kellett átszambáznom. Hülye megoldás, de nem volt más lehetőség.
A kollégiumba már előző nap berendezkedtük, idén is Kise volt a szobatársam, aminek hatására egyik szemem sírt, másik nevetett.
Kise Taguchi-val alapjáraton semmi bajom nem lett volna, jófej gyerek, remek ízléssel, és baromi jó dumával, csakhát bazi rendetlen volt, és nem igazán lehetett vele mit kezdeni. Én pedig egy kényes farok vagyok, szóval engem igenis zavart a túl nagy kosz.
Kise média szakon volt. Programozott, játékot fejlesztett, gépeket szerelt, sőt még a robotikával is foglalkozott. Kész kocka a srác.
Na de neki, rohadt jól állt a szőke haj. Alapvetőleg alacsony, és elég vézna volt, hófehér bőrrel, és gyerekesen kócos hajjal. Meg persze az elmaradhatatlan fekete keretes szemüveg is ott virított az orrán, ami kishíján az egész arcát eltakarta. A fogszabályzója idén pedig fogalmam sem volt, hogy milyen színű lesz, de gyanítom valami jó feltűnő.
Viszont ne gondoljátok, hogy ronda a gyerek, mert meglepő módon, egész jól nézett ki, ráadásul a hangja is kellemesen mély volt.
Az pedig a rejtett képessége, hogyha az embernek egy pillanatig is rá terelődnek a gondolatai, Kise megjelenik, hatalmas vigyorral a képén. Nemtom, hogy a szarban csinálja, de már itt is volt, hatalmasat csapva a hátamra. Ez is egy rossz szokásának számított.
- Takanori-kun! Jó, hogy újra látlak.
- Kölcsönös az érzés, Kise. - forgattam a szemeimet, de azért elmosolyodtam.
Együtt folytattuk utunkat a kollégium épületéhez, idő közben pedig össze is futottunk néhány osztálytársunkkal, például a zene buzi Akami Hino-val. Kész para a csaj, de azért bírom. Na meg ott volt még Hanako Mei-chan, a mi kis festő művészünk, illetve Hanami Meto, a felhő cirkáló séf palánta. Velük egy osztályba jártam tavaly, de idén csak Hanami-kun tisztel majd meg az órák alatt. Bár egy-két közös óránk volt a többiekkel, de azokon az egész évfolyamnak részt kellett vennie, szóval nem számított.
Hanami-kun szerint, idén új srác jön az évfolyamra, ami nagyon ritkának számított, ugyanis a tehetséges diákokat már nulladik évben kiválasztották, onnantól pedig csak lemorzsolódni lehetett volna normális esetben. Már most gyűlölöm a gyereket, hiszen biztos, valami feltűnésiviszketekségben szenvedő alak lehet, mi másért jelentkezett volna két évvel később? Jó oké, csomó más oka lehetett. De ez akkor is furcsa.
Miután bejelentkeztem a koliba, és átvettem a mágneskártyámat ami nem csak a szoba ajtót, de a kolesz főbejáratát is nyitotta, mehettünk is a sportcsarnokba, az évnyitó miatt. Megjegyzem semmi kedvem nem volt a diri hangját hallgatni, de ez ki a lószart érdekelt nem igaz? Az évzáró bazi hosszúra sikeredett, azt hittem lerohad a lábam, de igyekeztem tartani magamat.
Ezután mindenkit beparancsoltak az osztálytermeikbe, mondjuk az már nem volt akkora tragédia, mert le tudtunk ülni.
A terembe érve, csak ismerős arcokat láttam, amit nem értettem, tekintve, hogy új diákot említettek. Hanami-kun szívatott volna? Nem hinném, ahhoz neki se lenne mersze.
Igazság szerint úgy terveztem, hogy mellé fogok ülni, de ő már elfoglalta a helyét, egy bizonyos Kano Hatsuri névre hallgató, divat szakos csaj mellett. Persze, el is felejtettem, hogy ők nyáron összejöttek.
A jelenlegi osztályomból rajtuk kívül névre csak két embert ismertem, a kínai származású, idegennyelvi szakértő Zhang YiMei-t, és a mellette ülő, fura, samurai frizkós srácot, Matsuda Hatori-t, aki ha jól tudom, tradicionális japán harcművészetet tanult. Nem szívesen verekedtem volna össze a sráccal. Még azt a fura copfot is meghagyta, ami mint említettem a samuraioknak volt, és szabadidejében előszeretettel flangált hakama-ban. Ijesztő.
Tanaka-sensei az osztályfőnök először elmagyarázta, hogy az idei év milyen fontos mert mindjárt végzősök leszünk, és hogy nem árt megragadni minden alkalmat, hogy fejlesszük a tehetségünket...blablabla. Könyörgöm, nekem nincs már mit fejlődnöm.
Amúgy Tanaka-san, művésznevén Tanaka Mou színész volt, ráadásul eléggé nagy hírnévnek örvendhetett. Ne tévesszen meg senkit a neve, Tanaka-sensei férfi volt, csak előszeretettel öltözött nőnek. Az iskolába is mindig parókában és női ruhákban jelent meg, és rejtélyes módon nagyon oda meg vissza volt az aranyos dolgokért. Tavaly például ezért rá is volt kattanva az egyik osztálytársamra, aki ezután lelki összeroppanásra hivatkozva, itt hagyta a sulit. Szerintem a sensei molesztálta is a gyereket, de erre senkinek sem volt bizonyítéka, hiába volt egyértelmű. Még senki sem látta az igazi haját, ami kissé bizarrnak tűnhet, de mi már hozzá szoktunk. Tavaly is ő volt az ofő, ráadásul több szakórát is tartott, ezért mindenki ismerte. Ő amúgy még a normális tanár kategóriába tartozott. A többiekről inkább ne is beszéljünk.
Már vagy fél órája papolhatott nekünk, aminek a felére nem is emlékeztem, mikor is, mint egy villámcsapásra kapott szájához, mintha megfeledkezett volna valamiről.
Leszállva az asztalról ahol eddig meresztette a seggét keresztbe tett lábakkal, a terem közepére sétált és nyájasan mosolyogva, összekulcsolta az ujjait. Ez már rosszul kezdődött.
- Srácok, mielőtt azonban folytatnánk... - itt megállt, ahogy tekintetével kiszúrta az egyik, éppen nagyban röhögő srácot, és a digitális táblák miatt, kréta hiányában, az osztálynaplót hajította szegény srác felé. - Itou-kun ha kérhetném... - mosolygott ismét nyájasan a megszeppent srácra. Mondtam én, hogy ez a mosoly nem jelent jót. - Szóval. Idén, új fiúcskát köszönthetünk az osztályban. Keita Hideiki, igazi jó tanuló, és három évvel fiatalabb nálatok. Nagyon kis bájos. -
Ekkor kinyílt az ajtó, és egy magas, kissé hullámos, hosszabb barna hajú, szemüveges fiú lépett be rajta. Egy picit Kise-re emlékeztetett, habár az a komoly kisugárzás, és az a magabiztos kiállása megcáfolta ezt az elméletet. Bal fülében kiszúrtam egy fekete fülbevalót, ami hiába állt jól neki, fintorgásra késztetett, mert abszolút nem volt férfias. Az egyenruha, habár egy kicsit lógott rajta keskeny vállai miatt, mégis makulátlan külsőt biztosított neki. Egyáltalán nem tizennégynek nézett ki, leszámítva gyerekes arcvonásait, meg a szemüvegét.
A srác bemutatkozott. Fizika, kémia, matek, japán és történelem szakos volt, ami azt jelentette, hogy egy okostojással álltunk szembe.
Arra eszméltem, hogy Keita Hideki felém nézett, majd meg is indult. Nem tudtam mit akarhatott, és csak akkor esett le, hogy mellettem van egyedül üres hely, amikor ideért, és leült. Na ez szívás. Eleve nem volt szimpi a gyerek, miért ver a sors? Ez az ára annak, hogy ilyen jóképű vagyok?
- Szia, Keita vagyok. Te pedig...? - nyújtotta felém a kezét, de én elutasítóan dőltem hátra a széken. Annyira viszont nem voltam bunkó, hogy ne válaszoljak.
- Takanori Ryo.
- Örülök a találkozásnak, Takanori-kun. - szerintem rájött, hogy nem bírom a képét.
Csak reméltem, hogy ezek után nem is próbál meg haverkodni velem. Na de nagyon úgy tűnt, hogy az égiek ma ellenem dolgoztak, ugyanis Keita már az első szünetben megtalált, hogy kísérjem körbe. Persze én azonnal lepasszoltam, és szerencsére YiMei és Matsuda átvették tőlem eme nemes feladatot.
De a kölyök egész nap a nyomomban volt. Úgy tűnt nagyon igyekezett, de engem ez idegesített. Csak hagyjon békén, azt kész.
Éppen a menzára tartottam, Kise-kunnal együtt aki éppen nagyban áradozott valami új fejlesztésű szoftverről, ami megjegyzem nem érdekelt, amikor valaki megkocogtatta a vállamat, és hátra fordulva a Kölyökkel találtam szembe magamat.
- Mit akarsz? - kérdeztem. Oké paraszt vagyok, de ma már nem volt hozzá energiám.
- Vacsorázunk együtt Takanori-kun? - vigyorgott rám. Hogy van ennyi kitartása a gyereknek?
- Nem. - vágtam rá, azzal el is indultam, de Keita, mint egy lerázhatatlan kiscica, jött utánam.
- Miért nem?
- Mert nem akarok. - idő közben Kise valahol eltűnt, mert meglátta valami kocka haverját, így itt maradtam a Kölyökkel a nyakamon. Kurva jó.
Mit volt mit tenni, egy beletörődő sóhajtással, intettem, hogy kövessen, a hatalmas menza, leghátsó üres asztalához. Keita persze egy ezer wattos mosollyal követett. Csak azt nem értettem, miért ragaszkodott hozzám ennyire. Más már rég ott hagyott volna, a paraszt stílusom miatt.
- Viszont ha már így alakult, tedd magad hasznossá, és hozz kaját! - foglaltam el az egyik széket.
- Nem vagyok a csicskád. - mondta. De felvágták a nyelvét ennek a kis görcsnek.
De azért megtette amit kértem, és elhozta mindkettőnk vacsiját, amire elégedetten elmosolyodtam.
- Látod, tudsz te ha akarsz. - vigyorogtam, és hozzá is láttam a gyoza elfogyasztásához.
Viszont furcsa volt, hogy míg nekem tele rakta a tálcám gyozával, mochival, omlettes makival, magának csak egy cézár salátát hozott, amit szóvá is tettem.
- Csaj vagy, hogy ilyen kis adagokat eszel?
- Nem, csak vigyázok arra, hogy mit eszem.
- Tehát vagy csaj vagy, vagy anorexiás. - fintorogtam, mire ő halványan elmosolyodott.
- Csak sok mindenre vagyok érzékeny. - ez a srác, komolyan olyan volt mint egy lány. Hogy a rákba lehet vakaki ilyen férfi létére? Csak nem...
- Baszki te langyi vagy? - kerekedtek el a szemeim, miközben a számban lévő kaja egy része a tálamom landolt. Oké, nem eszek gusztusosan de na. Legalább nem nyúl tápon élek mint a Kölyök.
- Lófaszt. - nevetett, mire én kissé megnyugodtam. De ettől még nem kedveltem meg egy kicsit sem.
- Na és mondd csak, Keita-kun. Miért csak most jöttél hozzánk?
- Tavaly két év vizsgáit kellett leraknom, hogy felvegyenek. Ezért.
- Aha. - tudtam le ennyivel a dolgot.
- Na és te miben vagy jó?
- Életművész vagyok. - vigyorogtam nagyképűen, mire ő elnevette magát, ami nem kicsit baszta a csőrömet, és egy hatalmas karc is keletkezett az egomon. Oké, nem olyan nagy. Még mindig tökéletes vagyok.
- Te csak viccelsz.
- Miért viccelnék? - ráncoltam a homlokom egyre idegesebben.
- Mert az életművész nem tehetség.
- Pedig így kerültem ide, és a helyedben nem vigyorognék annyit Kölyök! A végén még átplasztikázom a kis pofikádat. - morogtam, de ő még mindig röhögött. Azonban hangjából semmi rosszindulatot nem szűrtem ki, csak a végtelen jókedvet, így lassan lenyugodtam. Azért persze még duzzogtam, nehogy már azt higgye, hogy nem haragszom rá.
- Takanori-kun, olyan vicces vagy. - nevetett könnyeit törölgetve.
Morogva temetkeztem bele a kajámba, hogy még véletlen se lássa meg azt az egészen halvány mosolyt, nehogy elbízza magát.
Attól még nem kedveltem meg.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése